Szép Ismeretlen

[Куплет 1] Az este nem Párizs, az üveg csillan már, A félhomályban feltűntél, mint egy árny a vár. A kávém kihűlt, ott áll az asztalon, Én megfagytam a dermedt decemberi napon. Tekinteted bársony, puha, mély és lágy, A kávéház zaján át, mint az álom úgy szálltál, Kerestél engem, s egy fényes úton járva, Megtaláltál végre ezer szélesség árnya. [Припев] Ó, szépségem, ki vagy te, ismeretlen lány, A hangod, mint a hegedű, oly vékony és oly bágy. A szívem dobban, egy dráma kezdete, Félek, hogy a gépem felmondja az elvét tegnapra. Testem vágyik rád, egy lélegzetre már, De észem súgja: „Állj, ne engedd, hogy a vész vár!” Az őrület fogsága, ez a különös kín, A bűn íze édes, s a falaim még a szívem gátjain. [Куплет 2] Könnyed léptekkel haladsz el mellettem, Parfümöd illata az édes vágynak kertje. A tükrökben látlak, a fényben fürdesz még, A remény a szememben, s a lelkem elvakult rég. Tenyerem vágyna vállad érintésére, De félelmem szólít a tűz égetésére: „Ne engedd, hogy a gyertyát a láng elégesse, Az akaratod maradjon, s a lelkedet védje!” [Припев] Ó, szépségem, ki vagy te, ismeretlen lány, A hangod, mint a hegedű, oly vékony és oly bágy. A szívem dobban, egy dráma kezdete, Félek, hogy a gépem felmondja az elvét tegnapra. Testem vágyik rád, egy lélegzetre már, De észem súgja: „Állj, ne engedd, hogy a vész vár!” Az őrület fogsága, ez a különös kín, A bűn íze édes, s a falaim még a szívem gátjain. [Куплет 3] A perc örökké tart, a világ összezárul, A sorsom a szemedben a végtelenből tárul. A szerelmi szók a torkomban rekednek, Az érzések kristályként a fényben remegnek. El kell mennem, nem nézek többé vissza, Bár bennem a tiltott fény mindent elhívva. Te vagy az ideál, oly földi és oly szép, De félek maradni, nem vagyok a tiéd, még! [Припев] Ó, szépségem, ki vagy te, ismeretlen lány, A hangod, mint a hegedű, oly vékony és oly bágy. A szívem dobban, egy dráma kezdete, Félek, hogy a gépem felmondja az elvét tegnapra. Testem vágyik rád, egy lélegzetre már, De észem súgja: „Állj, ne engedd, hogy a vész vár!” Az őrület fogsága, ez a különös kín, A bűn íze édes, s a falaim még a szívem gátjain. [Переход] Belső vihar dúl, mint ezer vad szél, Álmok rabja vagyok, ahol a sötét elél. A vágyam égeti tenyeremnek a bőrét, De szívemben jég van, mi eloltotta a tűzét. [Заключительный припев] Ó, szépségem, ki vagy te, ismeretlen lány, A hangod, mint a hegedű, oly vékony és oly bágy. A szívem dobban, egy dráma kezdete, Félek, hogy a gépem felmondja az elvét tegnapra. Testem vágyik rád, egy lélegzetre már, De észem súgja: „Állj, ne engedd, hogy a vész vár!” Az őrület fogsága, ez a különös kín, A bűn íze édes, s a falaim még a szívem gátjain. [Завершение] Te mész, s a fényem kialszik, egyedül maradtam, Ez az én válaszom, mit csendben vallottam. Szép ismeretlen, az út még messze jár, Csak az öröm csírája maradt emlékül, ami vár...